Régen nagyon szerettem a Don Pepébe járni. Volt egy kedvenc helyen a szomszéd kerületben, ami nem is volt messze, jó volt a kiszolgálás, finomak az ételek, sőt, egy idő után már kedvezményt is kaptam. Hébe-hóba beugrottam az étteremlánc másik egységeibe, ha éppen arra vitt az utam, és sehol nem kellett csalódnom. Aztán elköltöztem, és már nem jártam annyit a régi, megszokott helyemre. Aztán egyszer csak rátaláltam a Békásmegyeri Don Pepére, és úgy döntöttem, hogy családostól kipróbálom, hátha sikerül felidézni a régi szép időket, amikor rendszeresen végig ettem az étlapot minden szezonban.

Első benyomásra nem tűnt rossz választásnak, még játszósarok is van, így a gyerkőc sem unatkozik, amíg kihozzák az ételt. A leves még vállalható időn belül meg is érkezett, így kihívtam a gyerkőcöt a játszósarokból és nekiálltunk ebédelni. Miután elfogyott a leves, vártuk a második fogást…… és vártuk, és vártuk.

A gyerkőc türelmetlen lett, így visszaengedtem játszani. Jó dolog ez a játszósarok, mert így a gyerkőc sem unatkozik… vagy ez már mondtam? Aztán rá kellett jönnöm, hogy nincs az a gyerek, amelyik annyit tud játszani, amennyit itt az ételre várni kell. Konkrétan másfél óra telt el, mire kihozták a főételt. Ez már magában is elég dühítő volt, az már csak hab volt a tortán, hogy a csirkének konkrétan hal íze volt. Visszaküldtem a hal ízű csirkét, kihoztam a gyerkőcöt a játszósarokból és megettük a másik kettő főételt hárman. Desszertet ezek után már nem kértünk, mert annyi ideje még a királynak sincs, hogy azt megvárjuk, na meg a gyerkőc is eléggé elfáradt, mivel már bőven benne voltunk a délutáni pihenőidőben, így sikerült felborítani a napirendünket is.

Szépen telt-múlt az idő, a haragom lassan enyhült, na meg mindenki megérdemel egy második esélyt, így egy vidéken töltött hosszú hétvége után, mivel pont ebédidő környékén érkeztünk vissza a városba, és pont Szentendre felől, elhatároztuk, hogy rossz emlékeink ellenére ismét szerencsét próbálunk a békásmegyeri Don Pepében. Bár ne tettük volna.

A forgatókönyv kísértetiesen hasonlóan zajlott le, azt leszámítva, hogy csirkét már nem is mertünk rendelni. Gyerkőc játszik, megjön a leves, gyerkőcöt játszósarokból kihozom, levest elfogyasztjuk, gyerkőc játszósarokba vissza, majd jön a várakozás. Mit ad isten, ismét a mágikus másfél óra után fogy el a türelmem, és érdeklődöm a pincérnél, hogy mi újság a főétellel. És itt jött az a pont, ahol sikerült az előző csalódást is vastagon überelni. Egy elviekben gyerekbarát étterem, játszósarokkal, meg gyerekmenüvel, miegymással, pincére közli, hogy amíg várunk rendeljünk desszertet, mert az úgyis készen van a hűtőben, és mire megesszük, addigra biztosan megjön a főfogás.

Ezt meghallva leesett az állam és nagyot koppant az asztalon. Végigjátszódott bennem a történet, hogy a kisgyermekes szülők több évnyi küzdelmét, hogy megtanítsák a gyereküket arra, hogy ne a csokival kezdjék az étkezést, hogyan vágja egy felszolgáló a kukába egyetlen laza csuklómozdulattal. Megértem, hogy munkaerőhiány van, és már nem tanult vendéglátósok dolgoznak az éttermekben, hanem bárkit felvesznek, aki éppen arra téved, de azért tartsunk már minimális szintet, kérem! Megköszöntem a lehetőséget és inkább megvártuk a főételt, ami további 20 perc után érkezett. Miután elfogyasztottuk a várva-várt ételt, elhatároztam, hogy a nemzetközi Intercity-vel vágatom le mindkét lábam, ha még egyszer beteszem ebbe az étterembe.

Nagy kár, hogy ez az étterem egy ekkora szégyenfolt az amúgy jó hírű Don Pepe étteremlánc kötelékében.